Next Post

2008. augusztus 6. · Iktatva: Müller Péter, halál, kutya, társ

“Végigcsináltam a kutyám haldoklását. Amikor szemében kialudt a fény, lefogtam a szemhéját….tetemét az ölemben cipeltem a kertbe, magam temettem el. Egyszerre voltam mestere, dadája, orvosa, gazdája, táplálója, mentője, gondozója, élettársa és sírásója. És a barátja persze…”
(Müller Péter: Szeretetkönyv)

3 vélemény eddig »

  1. 1

    mojra said,

    2009. március 9. @ 07:44

    Igen, azeket a gondolatokat, az tudja igy megfogalmazni, ilyen szivehez szólóan, akinek ezeket meg kellett már tenni az életében. hiszen a kutya bartásága és szeretete örökké állandó amig csak él, ezért fáj annyira amikor elmegy

  2. 2

    Babycica said,

    2009. május 14. @ 11:58

    Ezt a dolgot éltem át én is ma reggelre , sajnos!!!!!
    De tudom , hogy a végtelenségig küszködtem az életben maradásáért a kutyámnak, és azt is tudom, hogy belőle csak 1 volt, mert most érzem, hogy már nincs és nem is lesz, még egy ilyen aranyos,imádnivaló kiskutyám, aki az élet minden területén bearanyozta az életemet!!!!!! Nagyon fáj

  3. 3

    Babycica said,

    2009. augusztus 30. @ 21:53

    És ahogy telik- múlik az idő, egyre jobban hiányzik!!!!!


Comment RSS · TrackBack URI

Say your words