2007, December 21
· Iktatva: Karácsony, ajtó, vers, várakozás, ünnep
H. M. R.: A karácsonyi ajtó
Emlékszem, rég volt. A bezárt ajtót
hosszú estéken remegve lestem.
Vártam nyílását azon a sok-sok
felejthetetlen
szép, gyermekkori karácsonyesten.
Kipirult arccal, dobogó szívvel,
úgy vártam, mikor fordul a zárja,
mikor tárul fel, mikor ragyog fel
a titkok fája.
Ó, hogy csábított minden kis ága!
Rég volt … azóta évek repültek,
és messziről int már az öregség,
s azt veszem észre, felnőtt, vén gyerek,
– ez már nem emlék, –
a karácsonyi ajtót lesem még!
Ó, de már többet tudok azóta!
Gazdagabb titkok hívnak és várnak!
Ragyogóbb minden karácsonyfánál,
mit a szem nem láthat
országában a dicső Királynak!
Tudom, az ajtó egyszer kitárul.
S jöhetnek gondok vagy szenvedések,
ez ad most nékem derűt, nyugalmat,
hogy ott az élet
az ajtó mögött … s már küszöbén élek!
2007, október 5
· Iktatva: ajtó, idő, közmondás, várakozás
“Annak, aki vár, az idő minden ajtót kinyit.” (kínai közmondás)
2007, október 5
· Iktatva: ajtó, boldogság, jövő, múlt
“Amikor a boldogság egyik ajtaja bezárul, egy másik kinyílik. De gyakran oly sokáig tekintünk vissza a zárt ajtóra, hogy nem vesszük észre, amelyik megnyílt előttünk.” (Helen Keller)
2007, június 30
· Iktatva: Márai Sándor, ajtó, végzet, élet, életmód
“Nem igaz, hogy a végzet vakon lép az életünkbe, nem. A végzet az ajtón lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
2007, június 20
· Iktatva: ajtó, közmondás, tanulás
“A tanítók csak az ajtót nyitják ki, belépned neked kell.” (kínai közmondás)
2007, Április 20
· Iktatva: Márai Sándor, ajtó, emberek, jellem, pillanatok, sors
“Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
