Dori emlékére

“Egy jó kutyának, halála után, a legjobb helye a gazdája szívében van.”

Advertisements

39 hozzászólás

  1. idezet said,

    2008. augusztus 6. - 16:41

    Ma elveszítettük a kutyánkat, ezért tettünk fel kutyás idézeteket. Ez tetszik a legjobban, mert a mai naptól kezdve Ő valóban, a szívünkben él tovább. Decemberben lett volna 16 éves, olyan volt nekem, mint a testvérem.

    Minden kutyának van egyénisége. Ő maga volt a megtestesült Meglepetés, az örök túlélő, aki mindig felépült. Bár vénségére kicsit öntörvényű lett, de mindig egy kedves, aranyos teremtés volt, aki utánozhatatlan örömtáncával várta az otthonba hazatérő családtagot.

    Lehet, hogy egy kutya sok szempontból hátráltatja egy család életét, de az öröm, amit kedves lénye áraszt bearanyozza a legszürkébb hétköznapokat is.

    Most magunkra maradtunk az emlékével. Nem fogja árnyékként követni a lépéseinket. Vajon mi enyhítheti a fájdalmunkat? Hiszen nem vár többet örömtánc, nincs almarágás, nincs konyhai razzia, nincs lovak ugatása és kertben való szöszmötölés, nincs együtt tévézés, nincs esti séta és nincs éjszakai horkolás. Nincs fürdetés és kádból kiugrás, nincs fülpucolás és ellenkezés, nincs nevetés és törölközővel való rohangálás. Nincs kutyálkodás, nincs rosszalkodás.

    Szép élete volt. Szerették, gondozták, nevelgették – már amennyire hagyta magát. Talán ennél többet nem is kívánhat egy kutya. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Ő is szeretett és nevelt minket, a családját! Nevelt felelősségtudatra, gondoskodásra, hűségre és ragaszkodásra. Élni akarásra! Ha majd hazavárunk valakit, Ő az, akiről példát vehetünk! Úgy üdvözöljük egymást, úgy örüljünk egymásnak, ahogyan Ő örült nekünk!

    Örülünk, hogy Ő volt, és része lehetett az életünknek és mi is az Övének!

    Cowgirl

  2. Kikis said,

    2008. augusztus 19. - 14:07

    Sajnálom, hogy elveszítettétek a kutyátokat. Kicsordult a könnyem is olvasás közben, és nem tudom hogyan lehet feldolgozni. a mi kis édes-drágánk másfél éves még csak, és olyan minth a kislányunk lenne. Jó tanácsot sajnos nem tudok adni, és ne is szeretnék mit lehet ilyenkor tenni, de sok erőt, és kitartást kívánok.

  3. idezet said,

    2008. augusztus 19. - 20:24

    Köszi a kedves és bíztató sorokat Kikis! Élvezzetek minden percet, ami megadatik 🙂

    Egy jótanács tőlem: a kutya Béres csepp és a körömvirágkrém jó nagy adag szeretettel csodákat tesz!

    C.

  4. Gabi said,

    2008. augusztus 20. - 21:27

    Én is nagyon sajnálom,igazán átérzem,de örülök hogy ilyen sokáig veletek lehetett és picit talán írigykedek is…. az én kutyám csak 2évet volt velem,de mindig itt lesz velem a szívemben!
    Nem én választottam ő választott engem,úgy ismertük egymást mintha mindig is együtt lettünk volna…soha nem tévesztett szem elöl,csak egyszer…2006 december 22.én mikor karjaim közt végleg lehunyta szemeit.
    Akkor úgy éreztem vele együtt én is meghaltam….
    Feldolgozni én talán ezt soha nem fogom….de boldog vagyok hogy voltunk egymásnak!
    Szóval talán nem ép én vagyok a legmegfelelőbb ember hogy ezt mondjam,de fel a fejjel mert ő mindig vigyázni fog rátok….örökké!

  5. idezet said,

    2008. augusztus 22. - 10:08

    Szia Gabi!

    Együtt tudok érezni veled! Sajnos még nekem sem sikerült feldolgozni 😦 Van egy kedvenc idézetem, ebbe próbálok kapaszkodni, ha rám tör a szomorkodás:

    “Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
    veszteség volt és pusztulás,
    fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
    Csak most kezdek rádöbbenni,
    hogy az életed ajándék volt,
    s egyre erősödő szeretet maradt utána.
    A halál miatti elkeseredés
    elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
    ám a halál ténye
    nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
    Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
    nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.”

    (Marjorie Pizer)

    C.

  6. Gabi said,

    2008. augusztus 23. - 22:57

    Köszönöm,ez tényleg egy nagyon szép idézet!!!
    Még egyszer köszönöm h. megosztottad velem,igazán elgondolkodtató számomra és mélyen megérintett!

  7. Melcsi said,

    2008. augusztus 24. - 20:14

    én is elveszítettem a kutyusomat..és ezt az idézetet irtam ki mindenhova..örökké a szívemben fog élni…annyira szerettem/szeretem:( most lenne 5 éves:(

  8. idezet said,

    2008. augusztus 25. - 11:18

    Szia Melcsi!

    Örülök, hogy neked is segít a fenti idézet.

    Az ember szívében olyan űr keletkezik a kutyája halálakor, hogy hirtelen nem tudja, mit is kezdjen önmagával és a sok szép emlékkel.

    Ha jobban belegondolunk, akkor rájövünk, milyen ajándékot kaptunk a kutyánktól. A sok önzetlen szeretet mellett változtunk, formálódtunk általa. Én ezért különösen hálás vagyok 🙂

    Cowgirl

  9. Leona said,

    2008. augusztus 27. - 13:13

    Én ma vesztettem el a kutyámat 😐 Elütötte egy autó…3éves volt és ő volt a világ legszeretetreméltóbb teremtménye…olyan szomorú vagyok, úgy érzem, senki nem értheti meg, hogy mennyire fáj őt elvesztenem. Annyi tervem volt még vele…….:'(

  10. idezet said,

    2008. augusztus 28. - 09:37

    Szia Leona!

    Nagyon sajnálom, ami történt a kutyáddal! Együtt tudunk érezni veled, hidd el, senkinek sem könnyű 😦

  11. ritt6 said,

    2008. szeptember 22. - 08:33

    ezeket a sorokat olvasva csak sirni lehet

  12. évi said,

    2008. október 3. - 19:28

    Szia! TEljesen együtt érzek veled. Nekem tavaly halt meg a kutyusom 12 éves volt, és együtt nőttem fel vele. Nagyon szerettük, családtag volt. Nagyon lehet őket szeretni. A kutya önzetlenül szeret, nem mint a legtöbb ember. A kutya a gazdáját jobban szereti mint saját magát….

  13. Névtelen said,

    2008. október 10. - 18:21

    télleg megható, pedig az én kutyám még él.

  14. Nikusz said,

    2008. október 21. - 01:31

    Cowgirl!
    Zokogok az irasodon, nekem tegnap pusztult el a kis draga kiralylanyom, 11eves volt!
    Ehy kutya semmihez se foghato szeretet es bizalmat ad amit csak az tud akinek van kutyaja!!!De higgyetek el ez semmit sem valtozik azzal h mar nincs a foldi letbe, ő vigyaz rank és figyel minket,ugyanugy csak a hely valtozott!!
    Csaki borzalmasan faj!!!!!!!!

  15. emő said,

    2008. október 31. - 19:18

    Az én kutyusom már nagyon régen elment (12 éve), elütötte az autó.
    Azóta nincs kutyám, mert úgy érzem nem tudnám elfogadni, szeretni, úgy ahogy egy kutyus megérdemli.

  16. Györgyi said,

    2008. november 8. - 02:11

    Véletlenü keveredtem ide most, de folyik a könnyem, mert olyan szépen írtok a kutyusaitokról. Tavaly elment az én kutyim 13 éves volt, sokáig próbáltam talpra állítani, de már nem lehetett 😦 ,el kellett altatni a végén, belebetegedtem, szó szerint. Utána két hónappal egy pici kis spániel babát találtam a neten aki az ő rokonsága, vérvonala. Egy éve, hogy nálam van ez kislány de mintha tudná milyen fájdalom ért, vígasztal és nagyon kedves minden pillanatban. Annyira féltem, mert átélni megint az elvesztését, padlóra küldene..Milyen kár hogy nem élnek hosszabb ideig ezek a drága lények.

  17. Jessi said,

    2008. november 25. - 18:25

    Március 15.-én lesz pont egy éve, hogy a kutyusom elment:(…Június 1.-én lenne 15 éves!Én most lettem 16!Tehát tényleg vele nőttem fel…Nem is emlékszem olyanra életemből, hogy ő ne lett volna velem:(…Annyira hihetetlenül hiányzik!A szívem szakadt meg mikor apukám az osztálykirándulásra egy fél nappal előbb jött értem és közölte, hogy nincs többé…Életemben azt hiszem másodszor láttam apukámat sírni.(Először az édesanyja elvesztésénél…)Az egész család zokogott napokig.Azóta is a képével alszok, és képtelen vagyok elengedni!Félek újra szeretni, mert ha ezt át kéne élnem mégegyszer azt hiszem belehalnék!Soha senkit nem fogok tudni úgy szeretni ahogy őt szerettem!És még csak elbúcsúzni se tudtam tőle:(:'(
    Kint a kertünkben vn eltemetve és a nehezebb pillanatokban és hétvégenként is kint fekszek mellette.Hallottak napján gyertyát gyújtottam neki:(…És az fáj a legjobban, hogy már semmit sem tehetek, hogy újra itt legyen velem!Pedig azt hiszem érte tényleg BÁRMIRE képes lennék!CSak mégegyszer láthatnám:(…(U)

  18. Jessi said,

    2008. november 25. - 18:33

    Ui.:Életem első olyan karácsonya vár rám, amit nélküle kell töltenem…És az ő ajándékai, és öröme már nem fogja bearanyozni a szentesténket…:((U):'(

  19. monyo said,

    2008. november 27. - 23:30

    Nekem november 19-én ütötték el a kincsemet!Egy igazi kis bohóc havanese volt,amellett komoly fiúcska is tudott lenni,még fel sem fogom és most nem is hiszem,hogy értelmesen tudnék ide irni.Kinomban nézegettem már az oldalakat,mert én nem is hittem volna hogy ez ilyen szörnyű tud lenni.2és fél éves fiatal gyönyörűség volt ő,most is furcsa a “volt”szó…főleg ilyen értelmetlen dolog miatt!
    Az egész úgy kezdődött,hogy volt egy keverék kutyusom és ő 13évesen elment közülünk,de még mielött elment volna éreztem,hogy nekem majd kell még kutyus.Tudtam ha már nem lesz nem igazán lesz lelkierőm “új”kutyushoz,igy mikor még élt megvettem Pedrókámat…aztán rá fél évre elment a kisöregünk,rettenetesen sajnáltam persze őt is de sokat segitett Pedró,és a tenyérnyi kis gombóc 1-2éven belül eljutott szivem olyan sarkába ahol azelött csak a kis keverékem volt!Közben vettem még két lány havaneset mert annyira megkedveltem a fajtát,hogy tenyészteni szeretném,de ez már egy másik történet.Ezenkivül van még egy keverék befogadott kutyus akit Pedró nagyon megszeretett,és minden igyekezetünk ellenére ki-kiszökdösött újabban vele a zord utcára…persze mindig hazajöttek mi pedig újabb kerités foldozásba kezdtünk.
    Legutóbb is ez történt,bár már az udvarra csakis pisi-kakira engedtem ki.Vittem volna az állatorvoshoz mert a füle be volt gyulladva neki,és rám nézett menrem az ajtó irányába vitt,kapart egyet és én kinyitottam mondtam neki,mindjárt megyünk siess…úgy nézett olyan kis értelmes lény volt…5-perc és csengetnek a fehér kutyát elütötték ,az enyémet..de hiszen nem lehet 5-perce engedtem ki ááá dehogy szólitottam és nem jött,és utána már nem is tudom csak rohantam…és ő ott feküdt és nem mozdult SOHA TÖBBÉ!!!Mondták egy kis keverék kutya volt mellette és nyalogatta bökdöste a barátját rettenetően sirt érte.Majdnem őt is elcsapta a többi kocsi mert ő nem mozdult mellőle..az autós megtudott volna állni,állitólag meg sem próbálta,egy jóérzésű hőlgy tette fel a járdára és Baltó is akkor ment csak oda,aztán jött haza miután érezte Pedró nincs többé.
    Hazahoztuk eltemettük.Éjjel még behoztam megnéztem nem hittem,hogy nem él semmi nyom nem látszódott semmi a szeme nyitva és csillogott,én csuktam le neki!A három gyerekem a párom és mindenki ki ismerte nagyon sajnálja mert Ő tényleg családtag volt!!!Most sem hiszem el,és mindig úgyérzem itt van még velünk!
    Most van ugya a két havanese kicsi lány,a Baltóka,és a boxerünk ki a legidősebb a falkában,és aki a sirján aludt első éjjel mikor végleg elhagyot minket!
    az utolsó este jut eszembe,hogy szinte ölelt a kicsi kutyám úgy szoritott,és az utolsó pillanat mikor kérve rám nézett engedjem ki ………kiengedtem…………..
    A többieket is szeretem,érdekes az egyik kicsi pont olyan mint ő és sokat bújik ,de ez nem megy könnyen,hogy ott legyen nálam,ez nem olyan ami csak úgy jön!
    Nem tudom mikor lesz nap amikor könnyebb lesz, és nem jut eszembe(óránként) a tenyérnyi kutyustól kivel kezdtem, az utolsó pillanatig kit kiengedtem akkor, minden apránként fájón…és néha olyan jól esően is!
    EMLÉKEDRE- PEDRÓKÁNK

  20. monyo said,

    2008. november 28. - 12:49

    ………a tegnapihoz még annyit,hogy rengeteg mindent tanultam én Pedrótól nem csak ő tőlem!
    Többek között azt is,hogy az űrt mit hagyott nem kell semmilyen más kutyusnak betőlteni,úgyanugy másikat szeretni nem lehet,esetleg másképpen,és ez igy is van jól!Sajnos vannak dolgok mik jönnek,és semmit sem tehetünk ellene!Ez az ami felfoghatalan!
    Nekünk kell nagyon vigyázni mostmár mert egy pillanat elég ,hogy ilyen (ne adj isten még szörnyűbb) dolgok megtörténhessenek!Odafigyeltünk rájuk ,még is egy kis rés, és 5 perc, és egy olyan autós ki lesz—a,hogy egy élőlény,csak ment a dolgára,elég volt ahhoz,hogy emlék legyen a szeretett kiskutyánkból!
    Az emberek érdektelenek tisztelet a kivételnek,és sokszor ezt az ártatlanok sinylik meg!
    Mi nagyon szeretjük az állatokat a gyermekeimet is erre nevelem,nekünk igy teljes velük az életünk,mert bizony sokkal jobb barátok mint a legtöbb ember!!!

  21. Éva said,

    2008. december 19. - 10:32

    Most találtam rá erre az oldalra. Mi áprilisban néhány napon belül vesztettük el Hanna kutyánkat aki néhány hónaposan az utcán kóborolva talált meg minket. Most már tudom, hozzánk jött, tanítani akart minket. És ezt is tette. Amikor a daganatra fény derült és Hanna elment a fájdalom szinte kiszakította szívünket. Csak a saját önző érzéseivel tud az ember ilyenkor foglalkozni. A nekem miért hiányzik, miért rossz, hogy nincs velünk…Pedig oda kell figyelni arra is, neki miért kellett hozzánk jönnie. Mire tanított ittlétével és távoztával. Az önző gondolatokat felváltotta a hála, hogy velünk lehetett 7 évig. Tanultunk egymástól szeretetet, játszást, odaadást, önfeláldozást, és legvégül az elengedést. Hanna , amikor vitték a műtőbe-ahonnan többet nem tért vissza- könnyedén elment egy idegennel,pedig ilyen még sosem fordult elő, mióta a mi kutyánk volt… nem nézett hátra, tudta, hogy mennie kell…
    Azt éreztük, kutyát többet soha!
    Aztán októberben ránk talált egy kutyus, akit nem szeretett a tulajdonosa…azóta mi vagyunk a gazdái. Sosem pótolja Hannát, de nagyon jót tesz a lelkünknek. Nagyon szeretjük Kyrát és sosem felejtjük Hannát!

  22. HamaKodama said,

    2009. január 17. - 15:36

    Ez tényleg nagyon szomorú.Könnyeket csalt a szemembe!
    Én is elvesztettem a kutyámat akivel szinte együtt nőttem fel!Sohasem szökött el nagyon szeretett minket és főleg engem ahogy mi/én is őt!Egyszer volt olyan hogy valami oknál fogva kiszökött nem todom miért és ez az egy alkalom elég volt ahhoz hogy lelőjék és végleg elveszítsem őt!Elmentem megkeresni és ugy találtam rá hogy ehy golyóval az oldalában fekszik az erdő szélén.Sosem felejtem el a szemeit amik akkor olyan üvegesek voltak.Azóta is minden március 14.-én gyertyát gyujtok érte és addig nézem amig ki nem alszik!Mindig emlékezni fogok rá, a legjobb barátomra.

    Soha nem bocsájtom meg magamnak hogy akkor nem figyeltem rá és engedtem elszökni!

  23. Vivien said,

    2009. január 29. - 15:23

    Tegnap halt meg drága Artúr-unk, aki 8éves elmúlt és márc.-ban töltötte volna a 9t.
    Daganatos volt, ráadásul rosszindulatú amit mindenképpen kellett műteni. A szívem megszakadt amikor az orvos telefonált, hogy a kutya nem bírta az altatást, így a műtét legeslegelején halt meg…hozzá kell tegyem, hogy ez volt a 4. altatása élete során, mivel a lábát 2x és a szemét operálták 1x. Benne volt a rizikó…
    Nem tudok kibékülni magammal, mert talán én vagyok az aki elsőre ellenezte a családban h. műtsük utoljára. Még egy tanárommal is hosszan beszélgettem róla, hogy tényleg jó lesz ez így. Aggódva panaszkodtam, hogy a szíve nem fogja bírni…ő bíztatott, h. de bírni fogja és legyek erős….
    Majd megszakad a szívem, ha rá gondolok….meg arra…hogy tegnap még sétáltunk együtt..sőt játszottunk… Bűntudat?! Sztem nem vagyok, hibás…de miért nem hallgattam magamra?? Annyira rosszul érzem magam….Tudom, hogy szükséges volt a műtét,mert hiszen daganatos volt….miért nem tudom elengedni?
    Vki tudna segíteni, hogy tisztán lássak?!
    Köszönettel Nektek
    Vivien

  24. idezet said,

    2009. január 30. - 17:57

    A mi kutyánk is daganatos volt (mellrák) és mi sem engedtük műttetni, mert valószínűleg nem lett volna jó vége. Első legyengülése után – amikor anyukám szinte a halálból hozta vissza -, majdnem egy évig maradt velünk úgy, hogy nyílt, eleven sebeit (a daganat miatt kifakadtak) naponta körömvirágkrémmel kezelte és kötözte anyukám. Szegény kicsi kutyánk úgy nézett ki, mint egy csomag. Fájdalmai nem voltak, de aztán egyik nap hirtelen olyan fordulat következett be a sebei állapotában, hogy nem maradt más választás, mint az altatás. Szörnyű visszagondolni erre, mert sajnos nem lehettem mellette és a mai napig nehéz felfognom, hogy fizikailag már nincs velünk.

    Szerintem az a fontos, hogy a kutyus érdekeit nézzük, mennyire szenved és ennek fényében kell dönteni műtét vagy más megoldás mellett. Sajnos soha nem tudhatjuk, hogy mi lesz majd a következmény.

    HamaKodama:

    Balesetek mindig is voltak és sajnos mindig is lesznek. Nehéz lehet elszámolni a lelkiismeretünkkel, de a helyzetünk csak rosszabb és rosszabb lesz, ha nem tudunk megbocsájtani magunknak. Nehéz dolgok ezek…

    C.

  25. Gyöngyi és Pici said,

    2009. április 28. - 16:28

    Nagyon megható történet,elsirtam magam már az elején!Az én kiskutyám még Hála Istennek él,de már 10 éves és félek h elveszitem lassan!Ezért minden percemet vele töltöm!
    Nagyon sajnálom a kutyusodat!

  26. bibi said,

    2009. november 5. - 19:57

    nagyon szep tortenet es meghato. valosaggal sirtam olvasas kozben. nekem is van egy gyonyoru haskym es nagyon szeressuk ot

  27. Frenkike (L) said,

    2009. november 7. - 15:18

    Sziasztok…
    Én végig se tudtam olvasni a kommenteket, mert egyszerűen rám tört a sírás. Nekem egy csodálatos kiskutyám van, ő az életem 4 éves kis mops. Tegnap elött kiderült, hogy epilepsziás 😦 …és nagyon rettegek, hpgy több ilyen rohama lesz, és károsodni fog az agya…szörnyű volt, úgy látni…és szegénykémnek nyugtatokon kell élnie. :$ 😦 annyira féltem. 😦 Én belehalok, ha ő vele történik valami :$

  28. Edina said,

    2010. január 14. - 09:46

    Sziasztok.Véletlenül kerültem az oldalra,mert dolgozatot írok az állatok jogairól.De ahogy ezeket olvastam,elfogott a sírás…:(….
    Nekem egy 13éves keverék kutyusom van..nagyon aranyos(kicsit öntörvényű),nagyon szép(régen szépségversenyt is nyert ,csak h dicsekedhessek egy picit:) )de mindezek mellett ő a legjobb barátom…most töltöttem be a 17-et,vele nőttem fel..13éves már egyre több baja van szegénykének,de még mindig jól tartja magát..nem hiszik el sokan ha mondom h már 13éves..:)…
    Emlékszem vittem kiskoromban(sokszor most is)mindenhova….boltba,szomszédba barátnőmhöz…ha anya kiskoromba megszidott valamiért akkor mindig elbújtunk a 2ajtó közé(szekrényszerű valami…xx)és mindig jött velem és vígasztalt ha pityeregtem.Jókat nevettünk is,mert bújocskázni nem lehetett tőle:)ő is velünk játszott és mindig elárult minket h hova bújtunk…jött utánunk és szaglászott,meg csóválta a farkát:)…há mostmár nem bújócskázunk:)de még most is szoktunk labdázni és a boltba mindig jön velem:)
    Biztos nektek is vannak ilyen szívmelengető emlékeitek,ha elvesztettétek kutyusotokat,gondoljatok ezekre:)
    Remélem még sokáig fogom elvezni Gombóckám társaságát,és nem fog hamar elmenni..nem szeretném elveszíteni.Olyan mintha testvérem lenne..:)
    nagyon szeretem:)

  29. Kranyik Attila said,

    2010. január 28. - 16:06

    AMikor megláttam, hogy ezen az oldalon ilyen szépeket írtok a kutyákról.. azonnal tuzdtam, hogy ezt le kell írnom. A mai napon amikor haza jöttem az iskolából a szomszéd néni karjaiban láttam akutyánkat aki egy 12 éves őstény tacskó volt. Láttom, hogy szenved és szomorúan néz rám, szinte láttam ahogy kéri, hogy segaítsek neki. A karjaimba vettem és leültem vele a nappaliba. A szüleim siettek haza h elvigyük az állatorvoshoz, így vártam, hogy megérkezzenek. Nagyon furán vette a levegőt szegényke, és minden levegő vétele után rám nézett…. éreztem, hogy fáj neki. Egyszer csak közelebb másott hozzám, utoljára megszagolta a kezem rám nézett és egy óriási levegővétel után, elment. Tudom, hogy nem is halhatott volna meg szebben.

    Akinek van kutyája, nagyon szeresse, és ne felejtse el kihasználni vele az utolsó perceket is. A kutya nem csak házi állat, ő testvér és társ is.

    Vigyázz magadra “Csöpi” az örök-vadászmezőkön.

  30. Mancsi said,

    2010. március 17. - 19:49

    Március 15-én a kezemben ment át a szivárványhídon Paxi, a hosszú szőrű csivavánk. Az anyukája Dia 2,5 éves korában került hozzánk törzskönyvvel együtt, így kerestünk neki egy párt és születtek kiskutyák. Aztán a második alomból a lánykám (aki akkor volt 10 éves) beleszeretett ebbe a kicsi gombócba, így megtartottuk és Pax lett a neve. Az első perctől együtt ettek és aludtak a szó szoros értelmében. Lánykám párnája mellett volt Paxi párnája. Lehet, hogy sokan elítélnek ezért, hogy megengedtem az együtt alvást, de tényleg annyira össze voltak nőve az első perctől, mintha testvérek lettek volna. Persze, mivel Paxinak is volt törzskönyve és tenyészszemléje, így neki is születtek kölykei. Csak azért, hogy ő se maradjon ki az anyaság öröméből. Öröm volt nézni ahogy tanítgatták a piciket. Dia három és fél éve hagyott itt minket 13 együtt töltött boldog év után. Egyik nap reggel még vidáman bóklászott a kertben, de rosszul lett, lebénult a fél oldala. Az orvos hagyott nekünk időt (1 napot), másnap délben jött, és életem legnehezebb döntését kellett meghoznom, de nem volt más választásom. El kellett altatni. A mai napig nem hevertem ki, de itt volt a lánya, akit szeretgethettem. Aztán a lánykám úgy döntött, hogy Angliába megy dolgozni. Ennek másfél éve. 2 hónapig nem is volt baj, de aztán Paxi elkezdett köhögni, az orvos szerint a szíve lett beteg. Azt nem tudom, hogy a gazdija hiánya okozta -e, de attól kezdve naponta 2x 3 féle gyógyszert szedett, így jobban lett. Akkor volt a legboldogabb, amikor a lánykám félévente hazalátogatott 2-2 hétre. Legutóbb januárban érte ez a nagy boldogság. Reméltük, hogy a nyári látogatás is ilyen örömteli lesz. Aztán hétfőn bejárta a kertet és a házban is benézett mindenhova (hálószoba, fürdő…), megreggelizett, aztán szólt, hogy nincs jól. A fekhelye mellett hasalt, halkan nyöszörgött. Odaszaladtam, felvettem. Szólongattam, kértem, hogy vegyen levegőt! A kicsi szíve nagyon gyorsan vert. Aztán vett egy pici levegőt, kifújta, a kicsi szíve megállt, a feje elcsuklott. Sírtam, zokogtam. Aztán csak csendben tartottam a kezemben és simogattam. Így telt el fél óra, vagy talán több is. Csendesen elbúcsúztam tőle, megköszöntem az együtt töltött időt. Aztán a párommal eltemettük az anyukája mellé ide, a kertbe. Most egy gyönyörű réten szaladgálnak színes pillangókat kergetve és huncut szemekkel figyelnek minket. Itt vannak a szívünkben. Most már itt vannak a legjobb helyen.

    Nem tudom,hogy kinek nehezebb: a lánykámnak, aki a messzi távolban van, vagy nekem, aki állandóan azt várom, mikor kopognak a kicsi körmei a padlón? Mikor jön már egy kis simire?
    A szeretet virágai ott vannak a két kicsi síron.

  31. Vircsi said,

    2010. július 2. - 12:58

    “Egy jó kutyának, halála után, a legjobb helye a gazdája szívében van.”
    Ahogy ezt az idézetet elolvastam, hirtelen kitört belőlem a sírás, ez tényleg igaz.

  32. Réka said,

    2010. augusztus 9. - 19:50

    Az én kutyám már 1 éve elment, és nagyon szerettem. Vele nőttem fel, három éves voltam mikor született, és 19 mikor itthagyott, nagyon hiányzik. A családból én szenvedtem meg legjobban az elvesztését, és ő számomra egy barát volt.

    Már azóta lett egy új kutyánk, Én nem igazán szerettem volna, mert nagyon fájt elveszítenem, és nem akartam, hogy mégegyszer át kelljen élnem azt. De mostmár örülök, hogy új kutyám van.

  33. Petrick said,

    2010. december 4. - 22:41

    Tudom milyen erzes,… olyan kedves volt,annyira szeretett,mindig megvart amig hazaerek,de ha tudott,es nem voltam messze eljott utannam,mindenhol ott akart lenni velem,aranyos kiskutya,mindig velem is marad,itt a szivemben.

  34. masa said,

    2011. január 13. - 18:18

    Szia az én Kutyusaimat most volt 3 éve ,hogy elvesztettem körülbelül 11 tüntek el,le mentek a Tiszapartra egerészni este és mind a 3-mat lelőtéka vadászok.Nagyon fájt és még most is. a legidősebb kuyus dzseszi volt vele nőttem fel még kiskutya volt mikor megszületem és nagyon a szivemhez nőt a másik két kutyus is az övé volt és náluk jobb kutyát nem kivánhat az ember.sokáig nem is volt kutyánk de agusztusba bedobtak a kiskertünkbe egy kiskutyát és nagyon a szivemhez nőt. de sajnos két napja kiszököt és megölte egy másik kutya:((de az emléke megmarad



    a képek agusztusba készültek

  35. Laura said,

    2011. február 11. - 09:59

    én ma veszítettem el két kutyámat :”(

  36. Névtelen said,

    2011. augusztus 30. - 17:07

    Könnyezve olvastam végig a hozzászólásokat. Nekünk tegnap ment el a 12 éves drótszőrű kan tacskónk, Füles. Leálltak a veséi és emiatt visszafordíthatatlanul elkezdett leépülni a szervezete: se inni, se enni nem tudott, mindent kihányt, nagyon sokat fogyott. Az állatorvos elaltatta a beleegyezésünkkel, hogy ne szenvedjen tovább. 😦 Mikor örökre elaludt, végig simogattuk anyukámmal, hogy érezze, mennyire szeretjük. Amikor hozzánk került, akkora volt, mint egy kismacska, én neveltem fel, reggeltől estig vele voltam. Végül én helyeztem őt örök nyugalomra. Kimondhatatlanul szerettük: ő volt a család barátja, bohóca, mindene, szeme fénye. 2005-ben két családi tragédiát is átvészelt velünk, nélküle sokkal nehezebb lett volna… 😦 Fülike: köszönünk minden Neked és ne aggódj találkozni fogunk még Veled és már Ott lévőkkel!

  37. Névtelen said,

    2011. október 15. - 18:33

    Olvasok és sírok. Feltörnek bennem a szép emlékek és a fájdalmas elválások. Kutyusok, cicák, görények. Ha Isten célja, hogy boldogok legyünk, miért osztja ránk a tehetetlenség fájdalmát? Szenvedést kapunk, mert szeretünk? Nem találok választ pedig szeptember 15-óta százszor tettem fel a kérdést. Ekkor hagyott itt minket Misi görényünk. 6 évig hű kis társam volt. Ahová csak tudtam magammal vittem. Ha nem lehetett velem, akkor a szüleimhez ment “oviba”. Itt mindig extra kényeztetést kapott 🙂 Aztán nyáron elkezdett köhögni. Félig lebénult, de én bíztam a felépülésében. Négy nap küzdelem után az orvosi vizit közben egy hatalmas sóhajtással búcsúzott tőlünk. A kertben temettük el a nagy fenyő alatt. Esténként egy gyertya lángja emlékeztet arra a sok csodára amit Tőle kaptam. Örökké a szívemben él és hálával tartozom Neki, hogy felelősségteljes embert nevelt belőlem. Bízom benne, hogy egyszer újra együtt lehetünk Vele és az összes kis szerettünkkel.

  38. zigi said,

    2011. november 3. - 16:55

    par nap mulva mar 2 honapja lesz, h draga kiskutyam atment a szivarvany hidon, daganatos volt, menthetetlen, 3 honap alatt elment. a menhelyrol hoztam ki sajnalatbol, mert csontsovany volt es nagyon csunya es a rut kiskacsabol hattyu lett, gyonyoru hosszuszoru keverek juhaszkutya, mix szepsegversenyt is nyert. a sajnalatbol kolcsonos mely szeretet lett. 9 evig volt a legjobb baratom. a fajdalom nem enyhul, mintha naprol napra erosodne. hogy lehet ezt tulelni…….?

  39. stzrcz magdi said,

    2013. január 22. - 10:41

    sziasztok én két és fél órája veszítettem el a kutyusomat egy igazi angyal csivava és nem tudom mit kezdjek ezzel a nagy fájdalommal :(:(:(probálók az idézetekből erőt meríteni:(


Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: