“Nem tudom, hogy egyszer az emberiség tudatosan követni fogja-e a szeretet törvényét. De ez nem kell, hogy zavarjon. A törvény működni fog, ahogy a gravitáció is működik, akár elfogadjuk, akár nem. Az, aki felfedezte a szeretet törvényét sokkalta nagyobb tudós volt, mint korunk tudósai. Egyelőre a kutatásaink nem olyan fejlettek, ezért nem lehetséges mindenki számára ennek a megértése.” (Mahatma Gandhi)

“Mindaddig, míg nem érzünk rokonszenvet és szeretetet minden élőlénytársunk iránt, nem mondhatjuk, hogy megértettük az erkölcs törvényét.”
(Mahatma Gandhi)

“Talán úgy kellene élnünk – hiszen ki tudja, meddig élhetünk? – hogy széppé tegyük a magunk, és lehetőleg a mások életét is mindaddig, amíg ez lehetséges.”
(Lőrinc L. László)

“Tégy meg minden jót, ami tőled telik,
Amilyen eszközzel csak tudod,
Amilyen módon csak tudod,
Ahol csak tudod,
Akivel csak tudod,
Ameddig csak tudod.”

(John Wesley)

Ez az egész tényleg megtörtént egy valós személlyel, és ez a valós személy én vagyok. Épp a pályaudvarra mentem. Ez 1976 áprilisában volt Cambridge-ben, Angliában. Kicsit korán érkeztem. Rosszul tudtam a vonat indulását. Vettem magamnak egy újságot, hogy megfejtsem a keresztrejtvényét, meg egy kávét és egy csomag kekszet. Odamentem, és leültem egy asztalhoz. Azt akarom, hogy elképzeljék a helyszínt. Nagyon fontos, hogy maguk előtt legyen a kép. Itt az asztal, az újság, a csésze kávé, a csomag keksz. Egy fickó ül velem szemben. Teljesen átlagos kinézetű, öltönyben, aktatáskával. Nem úgy tűnt, mintha valami különös dologra készülne. A következőt csinálta: hirtelen előrehajolt, felvette a csomag kekszet, kinyitotta, kivett egyet és megette.

Na most, azt kell mondjam, ez az a dolog, amit az angolok nagyon rosszul kezelnek. Semmi sincs a hátterünkben, neveltetésünkben, oktatásunkban, ami megtanítana bennünket, hogyan bánjunk azzal, aki fényes nappal az orrunk elől ellopja a kekszünket. Tudják, mi történne, ha ez Los Angeles belvárosában történt volna? Villámgyors tűzharc kerekedne, helikopterek érkeznének, a CNN, tudják… De végül, azt tettem, amit minden rámenős angol tett volna: nem vettem róla tudomást. Az újságba mélyedtem, kortyintottam egyet a kávémból, próbáltam egy megfejtést kitalálni a lapban, semmi mást nem tudtam csinálni, és azon gondolkodtam: “Mit tegyek?”

Végül azt gondoltam, “Nincs más hátra, meg kell tennem”, és nagyon erősen próbáltam nem észrevenni a tényt, hogy a csomag rejtélyes módon már nyitva van. Kivettem magamnak egy kekszet. Gondoltam: “Ezzel lefegyvereztelek!” De nem, mert néhány pillanat múlva megint csak ugyanazt csinálta. Vett még egy kekszet. Miután az első alkalommal nem szóltam, másodszorra valahogy még körülményesebbnek tűnt előhozakodni a témával. “Ne haragudjon, nem tehetek róla, de észrevettem, hogy…” Úgy éreztem, ez nem igazán működik. Így mentünk végig az egész csomagon. Amikor azt mondom, hogy az egész csomagon, mindössze körülbelül nyolc darabra gondolok, de nekem egy egész életnek tűnt. Ő vett egyet, én is vettem egyet, ő vett egyet, én is vettem egyet. Végül, amikor befejeztük, ő felállt és elsétált. Illetve előbb jelentőségteljes pillantást váltottunk, aztán ment el, én meg megkönnyebbülten felsóhajtottam és kényelmesen hátradőltem.

Néhány pillanat múlva beérkezett a vonat, úgyhogy felhajtottam a maradék kávémat, felálltam, felvettem az újságot, és az újság alatt ott volt a kekszem. Az a fantasztikus ebben a történetben, hogy valahol Angliában az utóbbi negyedszázadban élt egy tökéletesen átlagos fickó pontosan ugyanezzel a történettel, csak ő nem ismeri a csattanót.

(Douglas Adams)

“Az ember minden jel szerint arra lett teremtve, hogy gondolkodjék. Ebben rejlik minden méltósága és minden érdeme. Egyetlen kötelessége, hogy helyesen gondolkodjék. A rend pedig azt kívánja, hogy önmagán, teremtőjén és rendeltetésén kezdje a gondolkodást.
Mármost min jár az ember esze? Ezen soha, hanem a táncoláson, a lantpengetésen, az éneklésen, a versíráson, a lovas karikajátékon, a párbajozáson, a királyi cím elnyerésén, anélkül, hogy valaha is elgondolkodnának rajta, mit jelent királynak, és mit embernek lenni.”

(Blaise Pascal: Gondolatok, 146. sz. töredék)

“Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész néma világmindenséget s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygő embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is tudni, olyan rémület vesz rajtam erőt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, s aztán, mikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülnie. És mindezt látva elcsodálkozom, hogyan lehetséges, hogy mégsem esik kétségbe e nyomorúságos helyzete miatt. Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tőlük, vajon ők többet tudnak-e nálam, de azt felelik, hogy nem; és lám, mégis e tévelygő szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szemgyönyörködtető dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat nekik. Én azonban nem tudtam rabjukká válni, hanem arra gondoltam, mennyivel nagyobb a valószínűsége annak, hogy nemcsak az van, amit látok, és kutatni kezdtem, vajon Isten nem hagyott-e magáról valami jelet a világban.”

(Blaise Pascal: Gondolatok, 693. sz. töredék)

A valóságot (magunkat, másokat, az életet, Istent) mindnyájan értelmünk szemein keresztül fogjuk fel. Mégis különbözőképpen látjuk ezeket. A valóságról alkotott képed nem az enyém, és fordítva: az enyém nem a tied. Mindkettőnk képe a valóságról korlátolt és elégtelen, de különbözőképpen. Mindketten félremagyarázzuk és eltorzítjuk a valóságot, de különböző módon. Mindketten látunk valamit a rendelkezésünkre álló igazságból és szépségből, melyre a másik vak. A lényeg az, hogy e vízió dimenziói és tisztasága határozza meg világunk dimenzióit és életünk minőségét. Amilyen mértékben vakok vagyunk, illetve amilyen mértékben torzítjuk a valóságot, oly mértékben csökken életünk és boldogságunk. Következésképp, ha meg akarunk változtatni, akkor először ezen az alapvető vízión, vagyis a valóság felfogásán kell változtatnunk.

A növekedés és a teljesebb élet szemléletváltozást követel. A korlátozó, büntető látásmód valójában lánc, amely gúzsba köt bennünket. Egy helyben toporgunk, minden egyes nap másolata az előzőnek és minden év ismétlése az előző év szomorúságának. Ahhoz, hogy megértsük, miért maradnak olyan sokan a torz látásmód önkéntes rabjai, látnunk kell, hogyan határoz meg bennünket a látásmódunk. Így világosabbá válhat, miért vonakodunk annyira attól, hogy újragondoljuk és felülvizsgáljuk azt a látásmódot, amellyel elkezdtük életutunkat.

Amikor mi emberek először befelé tekintünk, a saját benső világunkba, és aztán kifelé, a valóság többi részére, rögtön rendet, sémát és szabályszerűségeket kezdünk keresni. Megtanuljuk összekötni az okokat a hatásukkal. Egyszóval kiszámíthatóságot keresünk. Biztonságérzettel tölt el bennünket, ha tudjuk mit várjunk. Tetteink és reakcióink sémákba illeszkednek, amelyek azon alapulnak, hogy miként észleljük a valóságot, és hogyan alkalmazkodunk hozzá. Az élet kiszámíthatóvá válik és reakcióink következetesek lesznek. Ennek ellentéte a káosz. A káosz kiszámíthatatlanságot és következetlenséget von maga után. A káosz összezavarja elménket és szétzilálja lelkünket. A káosz nagyon félelmetes élmény.

Talán ez a fő oka annak, hogy ilyen nehézkesen tudjuk megváltoztatni látásmódunkat, akkor is, ha ez könyörtelenül börtönben tart minket. Fogságban tart a félelem, amely azt sugallja, hogy ha elveszítem régi látásmódomat, amely kiszámíthatóságot biztosított, akkor káosz lesz úrrá rajtam. A gond csak az, hogy nincs rá biztosíték, hogy az új jobb lesz, mint a régi. Ki akarná felcserélni a régit újra, minden biztosíték nélkül? Tudom, hogy mit birtokolok, nem tudom azonban, hogy mit fogok kapni vagy éppen mit veszíthetek. Minden változásban van halál és újjászületés. Meghalni a réginek és újjászületni az újnak: ez félelmetes távlat. Ha feladom régi látásmódomat, amely bizonyos értelmet adott életemnek és viselkedésemnek irányt mutatott, akkor az új látásmód ad e majd ugyanilyen biztonságot az életemnek?

100 emberből csupán egy, aki megvalósítja önmagát és képességeit teljes egészében kihasználja. A többség anélkül létezik, hogy igazán élne. Általános vélekedés szerint a legtöbb ember csupán 10%-át hasznosítja életenergiáinak. Csak 10%-át látják a világ szépségének, az emberi érzésvilág mélységének és gazdagságának csupán tíz százalékát élik át. Botorkálnak a világban anélkül, hogy elmélkednének róla, anélkül, hogy kutatnák azt. Úgy élnek, hogy közben a szeretet tört hányadát adják és kapják.

(John Powell)

“Sosem bánjuk meg, amikor túl keveset eszünk.” (Thomas Jefferson)

“A tested a poggyász, amit egész életeden keresztül hordanod kell. Minél több a felesleg rajta, annál rövidebb az út.” (Arnold H. Glasgow)