Nincs Furgon

Sok-sok esztendeje egyszer korgó gyomorral, üres zsebbel virradtunk a hálaadás napjára. Kopogtak. Kinyitottuk az ajtót, és egy férfi lépett be óriási élelmiszeres csomaggal, egy hatalmas pulykával, amihez még tepsit is mellékeltek. Nem hittünk a szemünknek.

– Ki maga és honnan jött? – csodálkozott apám.
– Egy barátjuk küldött – válaszolta az idegen – , aki tudja, hogy nélkülöznek, de visszautasítanák a közvetlen segítséget, ezért küldött engem. Kellemes ünnepeket!
– Nem, ezt nem fogadhatjuk el – szabódott apám.
– Pedig kénytelenek – felelte az ismeretlen férfi, sarkon fordult, és behúzta maga mögött az ajtót.

Ez az élmény maradandó hatást gyakorolt az életemre. Megfogadtam, hogy egyszer majd én is viszem annyira anyagilag, hogy másoknak ugyanígy segíthessek. Tizennyolc éves koromra kialakítottam a magam hálaadás napi rituáléját. Mivel szeretem a kötetlen megoldásokat, azt találtam ki, hogy egyszerűen bevásárolok egy vagy két család számára elegendő élelmiszert, azután küldöncnek öltözve felkeresem a legszegényebb környéket, és találomra becsöngetek valahova. Az ajándékba mindig elrejtettem egy levelet, amelyben leírtam gyerekkori élményemet. Beszámolómat az alábbi mondattal zártam: “Cserébe csak annyit kérek, hogy törekedjenek előbbre jutni, s egyszer ugyanezt cselekedjék valaki mással.” Számomra ez az évente ismétlődő szertartás nagyobb gyarapodást jelent minden pénznél, amit valaha kerestem.

Olvass tovább »

Reklámok

“Testünk és környezete között egyik legfontosabb kapocs minden bizonnyal az élelem. Az élelem képében a környezet ténylegesen bekerül testünkbe és átjárja azt. A vitaminok e kapcsolat koordinálásában kétségkívül a legfontosabb tényezők egyikének számítanak. Meg vagyok győződve, hogyha testünket visszahelyeznénk abba a környezetbe, amely számára ez a test kialakult, éppen olyan tökéletesen működnék, mint a többi élőlény teste. A betegség a szervezetünk és a környezetünk közötti diszharmónia kifejeződése.”
(Szent-Györgyi Albert)

“Valamilyen ismeretlen ok folytán a természet a magyar pirospaprikát a legcsodálatosabb aszkorbinsav-raktárral látta el.” (Szent-Györgyi Albert)

Ez az egész tényleg megtörtént egy valós személlyel, és ez a valós személy én vagyok. Épp a pályaudvarra mentem. Ez 1976 áprilisában volt Cambridge-ben, Angliában. Kicsit korán érkeztem. Rosszul tudtam a vonat indulását. Vettem magamnak egy újságot, hogy megfejtsem a keresztrejtvényét, meg egy kávét és egy csomag kekszet. Odamentem, és leültem egy asztalhoz. Azt akarom, hogy elképzeljék a helyszínt. Nagyon fontos, hogy maguk előtt legyen a kép. Itt az asztal, az újság, a csésze kávé, a csomag keksz. Egy fickó ül velem szemben. Teljesen átlagos kinézetű, öltönyben, aktatáskával. Nem úgy tűnt, mintha valami különös dologra készülne. A következőt csinálta: hirtelen előrehajolt, felvette a csomag kekszet, kinyitotta, kivett egyet és megette.

Na most, azt kell mondjam, ez az a dolog, amit az angolok nagyon rosszul kezelnek. Semmi sincs a hátterünkben, neveltetésünkben, oktatásunkban, ami megtanítana bennünket, hogyan bánjunk azzal, aki fényes nappal az orrunk elől ellopja a kekszünket. Tudják, mi történne, ha ez Los Angeles belvárosában történt volna? Villámgyors tűzharc kerekedne, helikopterek érkeznének, a CNN, tudják… De végül, azt tettem, amit minden rámenős angol tett volna: nem vettem róla tudomást. Az újságba mélyedtem, kortyintottam egyet a kávémból, próbáltam egy megfejtést kitalálni a lapban, semmi mást nem tudtam csinálni, és azon gondolkodtam: “Mit tegyek?”

Végül azt gondoltam, “Nincs más hátra, meg kell tennem”, és nagyon erősen próbáltam nem észrevenni a tényt, hogy a csomag rejtélyes módon már nyitva van. Kivettem magamnak egy kekszet. Gondoltam: “Ezzel lefegyvereztelek!” De nem, mert néhány pillanat múlva megint csak ugyanazt csinálta. Vett még egy kekszet. Miután az első alkalommal nem szóltam, másodszorra valahogy még körülményesebbnek tűnt előhozakodni a témával. “Ne haragudjon, nem tehetek róla, de észrevettem, hogy…” Úgy éreztem, ez nem igazán működik. Így mentünk végig az egész csomagon. Amikor azt mondom, hogy az egész csomagon, mindössze körülbelül nyolc darabra gondolok, de nekem egy egész életnek tűnt. Ő vett egyet, én is vettem egyet, ő vett egyet, én is vettem egyet. Végül, amikor befejeztük, ő felállt és elsétált. Illetve előbb jelentőségteljes pillantást váltottunk, aztán ment el, én meg megkönnyebbülten felsóhajtottam és kényelmesen hátradőltem.

Néhány pillanat múlva beérkezett a vonat, úgyhogy felhajtottam a maradék kávémat, felálltam, felvettem az újságot, és az újság alatt ott volt a kekszem. Az a fantasztikus ebben a történetben, hogy valahol Angliában az utóbbi negyedszázadban élt egy tökéletesen átlagos fickó pontosan ugyanezzel a történettel, csak ő nem ismeri a csattanót.

(Douglas Adams)

“Sosem bánjuk meg, amikor túl keveset eszünk.” (Thomas Jefferson)

“A tested a poggyász, amit egész életeden keresztül hordanod kell. Minél több a felesleg rajta, annál rövidebb az út.” (Arnold H. Glasgow)

“Az emberek nagyon fontosnak tartják a tulajdonukat. Csak a legjobb olajat töltik a kocsijukba, gyönyörű bútorokat vásárolnak, miközben a legolcsóbb, legrosszabb minőségű ételt eszik. Mert a mai ember néha többre becsüli a tárgyait, mint a tulajdon testét vagy az életét.

Puszta mechanikai szempontból az emberi test, mint tudjuk, bámulatos, nincs hozzá fogható a készáruk világában. Már az ésszerűség kedvéért is jobban kellene törődnünk vele, mint a többi anyagi dologgal.”

(Paul Pitchford – Gyógyító táplálkozás)

“A túlevés iránti vágyunkat a finomított, ezért bizonyos anyagokat nélkülöző ételek fogyasztása gerjeszti; a csökkent értékű ételek függőséget idéznek elő, hiszen ösztönösen többet eszünk belőlük abbéli erőfeszítésünkben, hogy megszerezzük azokat a tápanyagokat, amelyek nincsenek bennük.”
(Paul Pitchford – Gyógyító táplálkozás)

“Az ember az egynegyedén megél annak, amit eszik. A másik háromnegyed részből az orvosa él meg.” (Egy egyiptomi piramison talált felirat, i.e. 3000 körül)