“Ne várj túl sokat a karácsony napjától. Nem tudod egyetlen napba belezsúfolni önzetlenséged és jóindulatod minden lemaradását, ami az elmúlt 12 hónapban összegyűlt.” (Oren Arnold)

Reklámok

“Két módon tehetnek bolonddá.
Az egyik, hogy elhitetik veled a hazugságot.
A másik, hogy visszautasítod az igazságot.”
(Søren Kierkegaard)

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
– Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
– Athéni vagyok.
– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Ez az egész tényleg megtörtént egy valós személlyel, és ez a valós személy én vagyok. Épp a pályaudvarra mentem. Ez 1976 áprilisában volt Cambridge-ben, Angliában. Kicsit korán érkeztem. Rosszul tudtam a vonat indulását. Vettem magamnak egy újságot, hogy megfejtsem a keresztrejtvényét, meg egy kávét és egy csomag kekszet. Odamentem, és leültem egy asztalhoz. Azt akarom, hogy elképzeljék a helyszínt. Nagyon fontos, hogy maguk előtt legyen a kép. Itt az asztal, az újság, a csésze kávé, a csomag keksz. Egy fickó ül velem szemben. Teljesen átlagos kinézetű, öltönyben, aktatáskával. Nem úgy tűnt, mintha valami különös dologra készülne. A következőt csinálta: hirtelen előrehajolt, felvette a csomag kekszet, kinyitotta, kivett egyet és megette.

Na most, azt kell mondjam, ez az a dolog, amit az angolok nagyon rosszul kezelnek. Semmi sincs a hátterünkben, neveltetésünkben, oktatásunkban, ami megtanítana bennünket, hogyan bánjunk azzal, aki fényes nappal az orrunk elől ellopja a kekszünket. Tudják, mi történne, ha ez Los Angeles belvárosában történt volna? Villámgyors tűzharc kerekedne, helikopterek érkeznének, a CNN, tudják… De végül, azt tettem, amit minden rámenős angol tett volna: nem vettem róla tudomást. Az újságba mélyedtem, kortyintottam egyet a kávémból, próbáltam egy megfejtést kitalálni a lapban, semmi mást nem tudtam csinálni, és azon gondolkodtam: “Mit tegyek?”

Végül azt gondoltam, “Nincs más hátra, meg kell tennem”, és nagyon erősen próbáltam nem észrevenni a tényt, hogy a csomag rejtélyes módon már nyitva van. Kivettem magamnak egy kekszet. Gondoltam: “Ezzel lefegyvereztelek!” De nem, mert néhány pillanat múlva megint csak ugyanazt csinálta. Vett még egy kekszet. Miután az első alkalommal nem szóltam, másodszorra valahogy még körülményesebbnek tűnt előhozakodni a témával. “Ne haragudjon, nem tehetek róla, de észrevettem, hogy…” Úgy éreztem, ez nem igazán működik. Így mentünk végig az egész csomagon. Amikor azt mondom, hogy az egész csomagon, mindössze körülbelül nyolc darabra gondolok, de nekem egy egész életnek tűnt. Ő vett egyet, én is vettem egyet, ő vett egyet, én is vettem egyet. Végül, amikor befejeztük, ő felállt és elsétált. Illetve előbb jelentőségteljes pillantást váltottunk, aztán ment el, én meg megkönnyebbülten felsóhajtottam és kényelmesen hátradőltem.

Néhány pillanat múlva beérkezett a vonat, úgyhogy felhajtottam a maradék kávémat, felálltam, felvettem az újságot, és az újság alatt ott volt a kekszem. Az a fantasztikus ebben a történetben, hogy valahol Angliában az utóbbi negyedszázadban élt egy tökéletesen átlagos fickó pontosan ugyanezzel a történettel, csak ő nem ismeri a csattanót.

(Douglas Adams)

“Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész néma világmindenséget s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygő embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is tudni, olyan rémület vesz rajtam erőt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, s aztán, mikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülnie. És mindezt látva elcsodálkozom, hogyan lehetséges, hogy mégsem esik kétségbe e nyomorúságos helyzete miatt. Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tőlük, vajon ők többet tudnak-e nálam, de azt felelik, hogy nem; és lám, mégis e tévelygő szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szemgyönyörködtető dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat nekik. Én azonban nem tudtam rabjukká válni, hanem arra gondoltam, mennyivel nagyobb a valószínűsége annak, hogy nemcsak az van, amit látok, és kutatni kezdtem, vajon Isten nem hagyott-e magáról valami jelet a világban.”

(Blaise Pascal: Gondolatok, 693. sz. töredék)

“Az embert a saját bolondsága vezeti félre, mégis az Úr ellen zúgolódik a szíve.”
(Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája – A Példabeszédek könyve 19:3)

“Bölcsesség az, ha mindig tudatában vagyunk annak, mennyire tévesek lehetnek nézeteink és mennyire bizonytalanok mindazok a dolgok, amelyekre a leginkább számítunk.” (Gerald Brenan)

Volt egyszer egy király, akinek vára egy magas hegy tetején állt, és a birodalmára nézett. Az uralkodó annyira népszerű volt, hogy a közeli város lakói mindennap ajándékokat küldtek neki, és születésnapját az egész királyságban megünnepelték. Az emberek szerették, mert közismerten bölcs és igazságos volt az ítéleteiben.

Egy napon tragédia sújtott le a városra. A város vize beszennyeződött, és minden férfi, nő és gyermek megőrült. Csak a király nem, akinek saját kútja volt.
Nem sokkal a tragédia után, a bolond városlakók beszélni kezdték, hogy a király “különösen” viselkedik, az ítéletei nem helyesek, és a bölcsessége színlelés csupán. Néhányan az is feltételezni merészelték, hogy a király megőrült. Népszerűsége hamarosan szétfoszlott. Az emberek már nem hoztak neki ajándékokat, nem ünnepelték a születésnapját.

A hegy tetején élő magányos királynak nem maradt senkije. Egy nap elhatározta, hogy lemegy a hegyről és ellátogat a városba. Meleg nap volt, ezért ivott egyet a város kútjából.

Aznap éjjel hatalmas ünneplés volt a városban, az emberek boldogok voltak, hogy imádott királyuk “visszanyerte a józan eszét”.

(Dan Millman – A békés harcos útja)

“Amikor azt gondolod, hogy már minden lehetőséget kimerítettél, még mindig van legalább egy.” (Thomas Alva Edison)

“Milliók és milliók hiszik azt magukról, hogy szegénységre és kudarcra vannak “kárhoztatva” valamilyen megfoghatatlan erő hatásának következtében, amelyre – meggyőződésük szerint – nincsenek befolyással. Ők maguk “szerencsétlenségük” létrehozói, méghozzá azokon a negatív gondolati impulzusokon keresztül, amelyeket a tudatalattijuk “felvesz”, és a nekik megfelelő ekvivalensekké változtat.” (Napoleon Hill)

“Amikor megjelenik a lehetőség, más formában kínálkozik fel és más irányból jön, mint ahonnan várjuk. Ez mindig így van a lehetőséggel: ez az ő furfangja. Megvan az a ravasz szokása, hogy a hátsó ajtón surranjon be, és gyakran szerencsétlenségnek, vagy vereségnek álcázza magát. Talán ez a magyarázata, hogy olyan sokan vannak, akik nem képesek felismerni, amikor megjelenik.” (Napoleon Hill)

“A szél lobogtatta a templomi zászlót. Két szerzetes arról vitatkozott, vajon a zászló mozog-e vagy a szél. Csűrték-csavarták a szót, de egyikük sem tudta meggyőzni a másikát. Egyszer csak megszólalt mellettük a hatodik pátriárka:
– Nem a szél és nem a zászló az, ami mozog. Hanem a tiszteletre méltó elmétek.”
(Zen bölcsesség)

“A türelem nem egy passzív dolog, ellenkezőleg, az aktivitást jelenti, valójában az erőfeszítéseink összpontosításáról van szó.” (Edward G. Buwer)

“Állandóan nagyszerű lehetőségekkel szembesülünk, amelyek megoldhatatlan problémáknak vannak álcázva.” (John Gardner)

“Egy bölcs ember mindig beismeri a hibáit – hogy a barátait megnyugtassa.” (Benjamin Franklin)

“Ha gazfickóval van dolgod, csak egyetlen módon hozhatod ki belőle a legjobbat, ha úgy bánsz vele mint egy tiszteletreméltó úriemberrel. Előlegezz neki bizalmat. Ez a bánásmod annyira hízeleg majd neki, hogy talán meg is akarja érdemelni, és büszkévé teszi az a tudat, hogy valaki bízik benne.” (Lewis E. Lawes)

“A világ szeme előtt könnyebb jónak látszani, mint valóban jónak lenni.” (Tatiosz)

“Senki sem ismerheti meg teljesen egy másik ember lényegét, csak akkor ha szereti. A szeretete teszi képessé arra, hogy meglássa a szeretett személy alapvető vonásait és tulajdonságait; sőt mi több, meglássa a benne rejlő lehetőségeket is.” (Viktor E. Frankl)

Egy ember fuldoklott a tengerben.

Arra ment egy hajó, és azt mondták neki:
“Nem kell egy kis segítség?”

Ő azt válaszolta: “Nem, köszönöm. Isten majd megment.”

 135.jpg

Aztán arra ment egy másik hajó. Azt mondták:
“Nem kell egy kis segítség?”

És azt mondta megint, “Nem, köszönöm. Isten majd megment.”

Később aztán megfulladt, és a Mennyországba került.

Azt kérdezte, “Istenem, miért nem mentettél meg?”

Isten azt felelte, “Két nagy hajót is küldtem érted, te bolond.”

(A boldogság nyomában / The Pursuit of Happyness)

“… az, hogy én ki vagyok, attól függ, hogy te minek akarsz látni engem.”
(Dan Millman)

“Szemben a közhittel, a lusta ember nemcsak az, aki átalussza az időt vagy ölbe tett kézzel üldögél. A restségnek létezik egy sokkalta megtévesztőbb és kifinomultabb formája. Az a fajta sürgés-forgás, lázas tevés-vevés, ami a valódi cselekvés megkerülése. Némi “filozófíával” azt mondhatnám, hogy ezer tetszetős tévedés se pótol egyetlen igaz gondolatot se súlyban, se erényben.
A pontos, igaz cselekvés az, amelyik számba veszi és mérlegeli a “pálya” minden nehézségét, és a “véletlenek” esetleges szélfúvását éppúgy, mint a föladat “bemérhető” részét, persze nehéz, s nemegyszer kevésbé látványos a vaksi “szorgoskodásnál”. A közvélemény könnyen ítél a látszat után, s az izzadtságot legtöbbször a koncentrált figyelem elébe helyezi. Pedig ez a csúsztatás melegágya ennek a fajta kritikai lustaságnak és előítéletnek, mely melegágya a burkolt restségnek, belső tunyaságnak, s csupán képmutató változata a hétalvásra ítélt mesebeli semmittevésnek. Ahogy a félelem és élhetetlenség a betegségbe, úgy menekül nemegyszer a belső restség az aktivitásba, a minőség megkerülésével a középszerűség tevékeny gyakorlatába.” (Pilinszky János)

“A dolgok értékét nem azok adják meg, amik, hanem az, aminek látszanak. Valamit érni és megmutatni tudni, annyi, mint kétszer annyit érni. Még az igazságot sem tisztelik, ahol nem látszik róla, hogy ő az igazság. Nagy az ámítás hatalma; a dolgokat a külszínűkről ítélik meg: a jó külső a belső szépség legtökéletesebb ajánlólevele.” (Gracián)