“Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész néma világmindenséget s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygő embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is tudni, olyan rémület vesz rajtam erőt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, s aztán, mikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülnie. És mindezt látva elcsodálkozom, hogyan lehetséges, hogy mégsem esik kétségbe e nyomorúságos helyzete miatt. Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tőlük, vajon ők többet tudnak-e nálam, de azt felelik, hogy nem; és lám, mégis e tévelygő szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szemgyönyörködtető dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat nekik. Én azonban nem tudtam rabjukká válni, hanem arra gondoltam, mennyivel nagyobb a valószínűsége annak, hogy nemcsak az van, amit látok, és kutatni kezdtem, vajon Isten nem hagyott-e magáról valami jelet a világban.”

(Blaise Pascal: Gondolatok, 693. sz. töredék)

“Az igazságok közül, melyekre szemedet függeszted, kettő legyen mindig kéznél. Először, hogy a külső dolgok nem férnek hozzá a lélekhez, hanem kívül vannak rajta, mégpedig mozdulatlanul – minden izgalom tehát belső felfogásból fakad. Másodszor, hogy mindaz, amit látsz, hamarosan megváltozik, sőt megszűnik. Arra gondolj, hány változásnak voltál már magad is tanúja. A világ változás, az élet felfogás dolga.” (Marcus Aurelius)

“Az emberek nem azt hiszik, amit látnak, hanem azt látják, amit hisznek.” (ismeretlen)

Amire leghevesebben vágyunk, veszít értékéből mihelyst megkapjuk; a dolgok nem válnak képzetünkből valósággá veszteség nélkül. (Fontenelle)

“Az egészséges elme nem más, mint a valósághoz való feltétlen ragaszkodás.

Életünket egy valós világban éljük. Hogy jól éljünk, szükséges, hogy a lehető legjobban megértsük a világot. Ez a megértés nem könnyű. A valóság és a valósággal vállalt viszonyunk számos eleme kellemetlen és fájdalmas számunkra. Csak a szenvedés és az erőfeszítés vezethet el a megértésig. Ezt mindannyian szívesen elkerülnénk, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. Bizonyos kellemetlen tényeket kilökünk tudatunkból. Azaz: megpróbáljuk tudatunkat oltalmazni a valóságtól. Erre különböző módszereket alkalmazunk, amelyeket a pszichiátria védekező mechanizmusoknak nevez. Mindannyian alkalmazzuk a védekező mechanizmusokat, így korlátozva tudatosságunkat. Ha lustaságból vagy a szenvedéstől való félelemből sikeresen védelmezzük tudatunkat, a világról alkotott képünk igen kevéssé fog hasonlítani a való világhoz.”

(M. Scott Peck: A járatlan út)

“Mások rólad alkotott véleménye nem kell, hogy a te valóságoddá váljon!”
(Les Brown)

“Rálátásunk a valóságra olyan, mint egy térkép, melynek segítségével igyekszünk eligazodni az élet területén. Ha a térkép jó, rendszerint meg tudjuk határozni helyzetünket, s ha tudjuk, hova kívánunk eljutni, rendszerint azt is leolvashatjuk róla, mely útirány vezet el célunkhoz. Ha a térkép rossz, többnyire eltévedünk.

Mindez nyilvánvaló, az emberek mégsem mindig látják be. Nem látják be, mert a valósághoz vezető út nem könnyű. Először is, az ember nem a térképpel együtt született, előbb meg kell rajzolni, ez pedig erőfeszítést kíván. Minél nagyobb erőfeszítés megtételére vagyunk hajlandóak, annál nagyobb és pontosabb térképünk lesz. Ám sokan nem hajlandóak semmilyen erőfeszítésre. Mások befejezik a rajzolást kamaszkoruk végére. Az ő térképük kicsi marad és vázlatos, a világról alkotott képük egyoldalú és félrevezető. Életük delén az emberek rendszerint fölhagynak térképük rajzolásával. Úgy érzik, térképük teljes, világnézetük helyes (sőt: szent és sérthetetlen), és semmi szükségük nincsen újabb értesülésekre. Mintha kifáradtak volna.

Csak viszonylag kevés ember elég szerencsés ahhoz, hogy élete végéig folytassa a valóság titkainak feltérképezését, hogy a világ és az igazság megértését újra és újra felülvizsgálja, térképét nagyobbítsa, vonalait finomítsa, egy-egy vonalat újrarajzoljon.

A térképezés legnagyobb problémája nem az, hogy a semmiből kell kezdeni, hanem az, hogy állandóan felül kell vizsgálni a munkát. Maga a világ állandóan változik.”

(M. Scott Peck: A járatlan út)

csend.jpg

“A vallás elválaszthatatlan a csodától.
És itt nemcsak a csodás tettekről és legendás eseményekről van szó, hanem az imádságról is.
Imájában az ember azt kéri az Istentől, hogy tegyen csodát.
Csoda alatt azt érti, hogy lépjen át az Úr a kérlelhetetlen törvényeken, és változtassa át a nehéz valóságot. Könnyítsen a súlyos életterheken, lágyítson a fájdalmon, segítsen gondolatai, reményei és vágyai megvalósulásában.
Keresztény szóval az imádság kegyelmet kér törvény helyett.
A kegyelem pedig – ebben a kőkemény törvényvilágban – csoda.”
(Müller Péter: Titkos tanítások)

“Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud, és megvalósítja.” (Albert Einstein)

“Abszolút szabadság nem létezik, helyette csak a választás szabadsága létezik, vagyis az, hogy magunk választjuk ki, mi mellett kötelezzük el magunkat.”
(Paulo Coelho: A Zahír)

“Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.
A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!”
Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk.

61.jpg

Felébredünk.
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.” (Müller Péter: Szeretetkönyv)

26.jpg

“Szokott kudarca a nagyon feldicsértnek, hogy nem váltja be a hozzá fűzött reményt. A valóság sohasem ér fel az elképzeléssel, mert könnyű gondolatban magunkra ruházni minden tökélyt, de nehéz elérni. A képzelet a vággyal társul és mindig többet tesz fel a dolgokról a valóságnál. Bármilyen nagyok a kiváló tulajdonságok, a képzetükkel nem versenyezhetnek, s mivel a túlajzott várakozást megcsalják, inkább kiábrándulást keltenek, mint csodálatot. A remény, nagy meghamísítója az igazságnak. Az okosság segítsen a bajon, és intézze úgy, hogy az élvezet nagyobb legyen az óhajnál. Némi előlegezett hitel alkalmas a kiváncsiság felkeltésére, de nem kötelez semmire. Jobban jársz, ha a valóság túlszárnyalja az elképzelést, és több, mint hitték.” (Gracián)

Teréz anya: Az élet himnusza

Az élet egyetlen – ezért vedd komolyan!
Az élet szép – csodáld meg!
Az élet boldogság – ízleld!
Az élet álom – tedd valósággá!
Az élet kihívás – fogadd el!
Az élet kötelesség – teljesítsd!
Az élet játék – játszd!

 131.jpg

Az élet vagyon – használd fel!
Az élet szeretet – add át magad!
Az élet titok – fejtsd meg!
Az élet ígéret – teljesítsd!
Az élet szomorúság – győzd le!
Az élet dal – énekeld!
Az élet küzdelem – harcold meg!
Az élet kaland – vállald!
Az élet jutalom – érdemeld ki!
Az élet élet – éljed!

“Minden szavadat úgy írni le, úgy ejteni ki, hogy elbírja a világi valóság teherpróbáját is. Talán ez az írás és az élet titka. Mert hasztalan áll a szó helyén az irodalmi térfogatban, ha világi térfogatban nem bírja el a valóság légköri nyomását.” (Márai Sándor: Füves könyv – A valóság teherpróbájáról)

“S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmi ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull róluk minden jelmez, és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Az emberi jellemről)