Nincs Furgon

Sok-sok esztendeje egyszer korgó gyomorral, üres zsebbel virradtunk a hálaadás napjára. Kopogtak. Kinyitottuk az ajtót, és egy férfi lépett be óriási élelmiszeres csomaggal, egy hatalmas pulykával, amihez még tepsit is mellékeltek. Nem hittünk a szemünknek.

– Ki maga és honnan jött? – csodálkozott apám.
– Egy barátjuk küldött – válaszolta az idegen – , aki tudja, hogy nélkülöznek, de visszautasítanák a közvetlen segítséget, ezért küldött engem. Kellemes ünnepeket!
– Nem, ezt nem fogadhatjuk el – szabódott apám.
– Pedig kénytelenek – felelte az ismeretlen férfi, sarkon fordult, és behúzta maga mögött az ajtót.

Ez az élmény maradandó hatást gyakorolt az életemre. Megfogadtam, hogy egyszer majd én is viszem annyira anyagilag, hogy másoknak ugyanígy segíthessek. Tizennyolc éves koromra kialakítottam a magam hálaadás napi rituáléját. Mivel szeretem a kötetlen megoldásokat, azt találtam ki, hogy egyszerűen bevásárolok egy vagy két család számára elegendő élelmiszert, azután küldöncnek öltözve felkeresem a legszegényebb környéket, és találomra becsöngetek valahova. Az ajándékba mindig elrejtettem egy levelet, amelyben leírtam gyerekkori élményemet. Beszámolómat az alábbi mondattal zártam: “Cserébe csak annyit kérek, hogy törekedjenek előbbre jutni, s egyszer ugyanezt cselekedjék valaki mással.” Számomra ez az évente ismétlődő szertartás nagyobb gyarapodást jelent minden pénznél, amit valaha kerestem.

Néhány éve újdonsült házasként New Yorkban ért a hálaadás napja. Feleségem búslakodott, amiért nem látogathatjuk meg a családunkat. Rendes körülmények között otthon tölti az ünnepeket, és amerikai szokás szerint elkezdi feldíszíteni a házat karácsonyra, most azonban a szállodában rekedtünk.

– Édesem, fenyőfa helyett miért nem öltöztetjük díszbe az életünket? – vigasztaltam, s elmeséltem neki, mit szoktam csinálni hálaadáskor. – Keressünk olyan helyet, ahol igazán értékelhetjük, amit elértünk, amire képesek vagyunk és amit valóban adhatunk. Gyerünk Harlembe!

A feleségem és az éppen társaságunkban lévő néhány üzletfelem nem lelkesedett túlságosan az ötletért.

– Rajta – unszoltam őket -, menjünk Harlembe, adjunk enni az éhezőknek! Nem a saját nevünkben adakozunk, mert az megalázó. Csak szállítók leszünk. Beszerzünk annyi élelmet, ami hat-hét családnak harminc napra elég. Megengedhetjük magunknak, hát tegyük is meg! Végül is nem a pulykaevésről szól a hálaadás napja, hanem erről: hálát adunk azért, amink van. Induljunk!

Mivel még egy rádióinterjú is várt rám, üzletfeleimet kértem meg, hogy először is kerítsenek egy furgont.

– Képtelenség – fogadtak a rossz hírrel, amikor a stúdióból visszatértem. – Egész New Yorkban nem lehet felhajtani egy fia furgont sem. A gépkocsikölcsönzők mindent kiadtak. Egyszerűen nincs furgon.
– Várjunk csak! – intettem őket. – Az a lényeg, hogy akarunk valamit, és meg is fogjuk valósítani! Cselekedni kell, és kész. Tele van a város furgonnal, csak nekünk nem jutott, hát gyerünk, és szerezzünk egyet!
– De már mindenhová telefonáltunk, és hiába – ellenkeztek.
– Ugyan már! Nézzetek le az utcára! Látjátok azt a sok furgont?
– Látjuk.
– Akkor gyerünk, szerezzünk meg egyet!

Először megkíséreltem kiállni az utcán közlekedő furgonok elé, de aznap megtanultam, hogy ilyen esetekben a New York-i sofőr nem fékez, hanem inkább a gázra lép.

Ezután a piros lámpánál próbálkoztunk. Odamentünk a veszteglő kocsikhoz, megkocogtattuk az ablakot, mire a vezető letekerte, és gyanakodva végigmért bennünket.

– Jó napot! – szólítottam meg. – Mivel hálaadás napja van, szeretnénk élelmet vinni Harlembe, a nélkülözőknek. Odafuvarozna minket?

A sofőr mindahányszor elfordította a fejét, őrült sietséggel felhúzta az ablakot, és szó nélkül elrobogott.

Végül módosítottunk a szövegen. Miután kopogásunkra leereszkedett az ablak, a következőt mondtuk:

– Ma van a hálaadás napja és szeretnénk segítséget nyújtani a hátrányos helyzetű családoknak. Volna szíves elvinni minket abba a hátrányos helyzetű körzetbe, amit kigondoltunk itt, New Yorkban?

Az új változat hatásosabbnak tűnt, de ez sem vált be. Erre elkezdtünk száz dollárt ajánlani a fuvarért. Ezzel már közelebb jutottunk a célhoz, de amint a sofőr meghallotta, hogy Harlembe készülünk, a fejét rázta, és faképnél hagyott.

Körülbelül két tucat esetben vallottunk kudarcot. Üzletfeleim már fel akarták adni a tervet, de én még győzködtem őket:

– A nagy számok törvénye alapján valakinek előbb utóbb igent kell mondania. Kisvártatva megjelent a tökéletes furgon. Azért tökéletes, mert a szokásosnál nagyobb lévén mindannyian beleférhettünk. Odasiettünk, kopogtattunk az ablakon, és érdeklődtünk a vezetőnél:

– Elvinne egy hátrányos helyzetű kerületbe? Száz dollárt fizetünk érte.
– Nem kell fizetniük – felelte a vezető. – Örömmel elviszem magukat. Ami azt illeti, meg tudom mutatni a város legelhanyagoltabb negyedeit – nyúlt az ülés mögé, és előhúzta a sapkáját. Ahogy feltette, szemembe ötlött a felirat “Üdvhadsereg”. A volánnál John Rondon kapitány ült, a dél-bronxi üdvhadsereg feje.
Ujjongva kászálódtunk fel a kocsira.
– Olyan helyekre viszem magukat, amelyekre nem is gondoltak – ígérte a parancsnok – , de áruljanak el valamit: miért találtak ki ilyesmit?

Elmeséltem neki a történetemet, és hogy azzal szeretném leróni hálámat mindazért, amim van, hogy valamit visszaadok belőle. Rondon kaputány olyan utcákba kalauzolt bennünket Dél Bronxban, amelyekhez képest Harlem Beverly Hillsnek tetszett. Először is megálltunk egy üzletnél, ahol felpakoltunk egy csomó élelmiszert, meg néhány kosarat, annyit, amennyi hét családnak harminc napra elég. Ezután elindultunk, hogy enni adjunk az embereknek. Olyan épületekben jártunk, ahol hatan vannak egy vizeletszagú szobában: önkényes lakásfoglalók villany és fűtés nélkül a tél küszöbén, patkányok és csótányok között. Lesujtó volt szembesülni a ténnyel, hogy itt élnek emberek, ugyanakkor felemelő élményt jelentett, hogy valamicskét jobbíthatunk a sorsukon.

Mindebből kitűnik, hogy bármit elérhetünk, ha elkötelezetten kitartunk mellette, és teszünk is érte. Efféle csodák naponta történnek – még olyan városokban is, ahol, “nincs furgon”.

(Anthony Robbins)

/ 2006-ban az ünnepekkor az általa alapított nonprofit szervezet már 2 millió embernek juttattott el élelmiszert 35 országban /

19 hozzászólás

  1. Évi said,

    2011. december 25. - 14:12

    Szia!
    Nagyon szép ez a cselekedet! A legjobb érzés ha adhatsz, ezt én tapasztaltam régebben.
    Magamról csak annyit. Meg változott az életem sajnos. Mindenkinek csak adtam. Most viszont én vagyok bajban és nekem nem segít senki sem. De az emlékek bennem élnek tovább milyen jó is volt adni….
    A karácsonyt gyermekeimmel egy üres fánál és éhgyomorral “ünnepeltük”
    Évi

  2. Detti said,

    2011. december 30. - 12:01

    Kedves Évi, kértél valakitől?
    Azt tapasztaltam, az adakozók nem tudnak kérni , magad is rájöhetsz, hogy miért.
    Kérjél, és kapni fogsz, ebben biztos vagyok.

    Detti
    bede.bakacs@gmail.com

  3. Császtiné Sántha Erzsébet said,

    2012. január 2. - 14:08

    Túl szép volna,hogy igaz legyen???…hogy ne csak Karácsonykor ébredjen bennünk önzetlenség és szeretet?…miért van az,hogy az év többi napja valahogy feledésbe merül a jó cselekedetek terén…?
    Nagyon tanulságos volt,és kívánom,hogy egyre többekben ébredjen segíteni akarás,mert ez nem csak annak jó,aki kapja,hanem aki adja,annak is felemelő érzés…csak még sajna kevesen tapasztalták….:-)

  4. bödő bianka said,

    2012. január 12. - 11:06

    ez nagyon kedves kis történet számomra jo lene ha minden ember eszt cselekedné nem mindig civakodni egymással hanem segíteni egymáson

  5. 2012. január 12. - 11:07

    az emberek jo lene e nem csak karácsonykor

  6. Névtelen said,

    2012. január 31. - 12:21

    Nagyon szép történet, csak egy a hibája: nem Magyarországon történt.
    Pedig bizony itt is vannak tehetős emberek, akik segíthetnének a rászorulókon, Sajnos egyre többen vannak, akik mostoha körülmények között élnek…. 😦

  7. DJS said,

    2012. február 7. - 23:35

    Igazán megkapó történet.

  8. Sanyi said,

    2012. március 4. - 21:42

    Igazán szép történet sajnos én is és nagyon sok nélkülöző embert ismerek 😦

  9. Névtelen said,

    2012. március 6. - 17:17

    sziasztok edit vagyok . sajnos én is tudom mi az nélkülözni és azt mondani a gyerekeknek hogy nincs.Pár barátommal létrehoztunk egy csoportot a facebookon Csak 100 Ft néven ahol adományokat gyüjtünk rászoruló családoknak . Sajnos ilyen világban élünk álltalában azok segítenek a bajba jutott embereken akiknek alig van de azt a keveset is megosztják….

  10. mária said,

    2012. április 22. - 12:59

    Megható a történet , szép és nemes cselekedet. Magam is itt Szolnokon naponta megtapasztalom a szegénység és nélkülözés jeleit. Alkalmanként próbálok segíteni a “kutyás, földön ülő”férfinek,vagy a tenyerét apró pénzért nyújtő nőnek az 1-es ABC -nél. Tudom, e 100-200 ft kicsi összeg,de talán a napi kenyérre elég. Kérlek, ha olvasod a sorokat és megteheted, cselekedj. Köszönön. Tné Sz. Mária

  11. katalin Isola said,

    2012. május 1. - 15:43

    En is fogom csinalni

  12. Viktor said,

    2012. június 4. - 15:37

    “Ha éhezőt látsz, ne halat adj neki, hanem tanítsd meg horgászni.”
    (Ki is mondta ezt?)

    – De ha nem akar megtanulni horgászni?
    – Akkor éhezni fog…

    – Sajnálom szerencsétleneket, mert nem volt kitől megtanulniuk horgászni (a szüleiktől kellett volna… ).
    Hol kezdődött a nemtanulás? Hogyan lehet véget venni ennek?
    – Sehogy. Az ember szabad lény. Szabadon választja a nyomort, vagy a cifra nyomorúságot.
    – Nem mindenki, van akit kényszerítenek.
    – Igen, ez lehetséges. A gondolataiért viszont mindenki saját maga felelős akár pozitívak azok, akár negatívak. Attól még lehetnek boldogok, hogy nyomorban élnek, habár mi azt gondoljuk, hogy hasonló körülmények között mi nem tudnánk boldogok lenni. Innen a feszültség, ami sajnálatot és szánalmat ébreszt a lelkünkben.

  13. erzsike said,

    2012. július 7. - 13:04

    vannak napok amik nem szálnak el de az idök megis meg maradnak

  14. 2012. október 27. - 10:44

    Persze élelmet és ruhaneműt nem csak karácsonykor kellene osztogatni, mert a rászorulók mindig fáznak, és mindig éhesek, és a szeretet nem korlátozódhat az év bizonyos időszakaira. Ismerek olyanokat, akik az ünnepek elmúltával sem feledkeznek meg a szegényekről, hajléktalanokról.

  15. ismeretlen said,

    2012. december 11. - 00:40

    Ez egy nagyon szép történet valóban, és látom hogy sok emberben ott a jóindulat is! Mert adakoznak a szegény embereknek egy két száz forintot stb…!!! Ezzel csak az a baj hogy azt a pénzt amit oda adsz egy hontalanak azt valójába nem neki adod hanem egy olyan embernek zsebébe teszed aki már rég be hálózta ezeket a szerencsétlen embereket és abból a pénzből amit össze gyűjtenek semmit se kapnak. Ez körré már rég egy egész bűnszervezet alakult ki!

  16. Névtelen said,

    2013. augusztus 25. - 12:19

    Az a baj ,hogy az emberek töbsége nem nézi a másikat pontosan azért mert akinek nincs annak elég a maga nyomorúsága akinek van az nem látja más nyomorúságát.Sok ember él nagyon jó körülmények között és mégsem érezi ,hogy segítenie kellene a szegényebb embereken.

  17. Névtelen said,

    2014. március 4. - 18:42

    Sziasztok. Megható és amerikai a történet. Kicsit csöpögős, de úgy tűnik ez is annak a világnak a terméke. Kompenzálni kell, könnyíteni kell a lelkiismeretünkön. Én lassan sportot űzök a piacokon. Először spontán történt meg a következő. Az előttem sorban álló idős néni válogatott a pulton fekvő szép gyülölcsökbő,l zöldségekből. Mindig elvett valamit, majd visszatette, vagy egy kicsit megtartott belőle. Amikor fizetésre került a sor, láttam nincs pénz a tárcájában. Emlékeztem, mit szeretett volna megvenni, és mit tett vissza. Megkértem, várjon egy kicsit. Összeszedtem a visszatett gyümölcsöket, becsomagoltattam és a kezébe tettem. Kértem, fogadja el, mert ez nekem jó. Hosszasan szabódott, nem értette, s….. Azóta örülök, ha ilyen esetet látok, nem gondolkodom, cselekszem. Boldog vagyok, ha igazi szükséget látok. Megköszönöm, hogy adhatok neki. Ma már a fiam sem kérdezi meg, apa miért adtál neki?

  18. Névtelen said,

    2015. június 2. - 18:41

    “miért van az,hogy az év többi napja valahogy feledésbe merül a jó cselekedetek terén…?” – Azért, mert az adakozás legtöbbször az adakozóról szól, nem arról, aki szükséget szenved…

  19. Névtelen said,

    2016. december 28. - 05:55

    FIGYELEM. AZ ADAKOZÁS ARANYSZABÁLA. ÉN NEM AZÉRT ADOK,MERT VAN.NEKEM AZÉRT VAN,MERT ADOK,SZERETETBŐL.ISTEN FIZESSE MEG MINDEKINEK A JÓSÁGÁT.DICSÉRTESSÉK AZ ÚR JÉZUS KRISZTUS.


Szólj hozzá!